28. Angyal

Sosem voltam vásárolgatós típus, sosem vonzottak a ruhákkal vagy élelmiszerekkel megtömött polcok, nem beszélve az idegtépő zenéről, ami állandóan bömbölt a hangszórókból. Három helyet szerettem, a könyvesboltot, a művészellátót és a rockshopokat, minden ezeken túl nyűg volt számomra. Főleg az éjjel-nappali bevásárlóközpontok.
Meki céltalanul bolyongott a sorok között, mindent átnézett a ruháktól a sütőformákig, végül mégis megállt a kertész kellékek között és tanácstalanul tárta szét karját.
 - Valami ötlet? - kérdezte.
 - Van. - mondtam.
 - Komolyan?
 - Persze. Mindent átnéztél, csak a legmagátólértetőtőbbet nem: a játékokat.
Egy pillanatig csodálkozva nézett, majd nevetve túrt bele hollófekete tincseibe.
 - Úgy örülök, hogy benn ragadtál a takarítószertárban!
 - Köszönöm, igyekszem minél hitelesebben játszani a kétbalkezest!
 - Csak játszod? - gúnyolódott, majd megindult a sorok között ajándékot keresni.
Végül az épület legtávolabbi sarkában akadtunk rá a játékokra. A polcok szerény kínálatát az eladók próbálták magazinokkal és könyvekkel kompenzálni, így a két toronymagas emelvény igazi kacatbányának tűnt. Miután átrágtuk magunkat két doboz LEGO-n és egy csomó kirakósdobozt is félresöpörtünk találtunk pár értelmesnek tűnő tárgyat.
 - Mit szólsz ehhez? - mutatott egy Barbie babára.
 - Mit is mondtál, hány éves...
 - Szandi. 12 éves.
 - Akkor szerintem már nem az a babázós típus. Mit szólnál ehhez? - vettem kezembe egy új fantasy regényt borítóján egy szexi félmeztelen  tündeharcossal és fekete lángokkal.
 - Szerintem ehhez még kicsi... - vette ki a kezemből miközben rosszallóan nézett smaragdzöld szemeivel hol rám, hol a borítóra.
 - Lehet. - feleltem, majd kikaptam a könyvet a kezéből. - De én nem!
Még kaptam egy rosszalló fejcsóválást, de az arcán huncut félmosoly bújkált. Hónam alá csaptam a könyvet, majd vállig beletúrtam a kacatkupacba.
 - Meg kellene nézni egy magasabb polcot... - mondta Dani.
 - Sok sikert! Én nem láttam a morcos biztonságiőrön meg a pénztároson kívül senkit, aki segíthetne! - közben kezembe akadt egy különös alakú doboz, amit minden áron ki akartam húzni, de beragadt.  - Francba...
 - Várj, segítek! - mondta, és elkezdte elpakolni a babákat és könyveket a karom mellől, míg én csak szorítottam a dobozt, mozgattam, de még mindig nem jött ki. Meki még szinte semmit sem tudott arrébb rakni, mikor ledobtam a könyvet a padlóra és jobb kezemmel is húzni kezdtem a dobozt. Hirtelen a csomag engedett a nyomásnak, kiszabadult helyéből, én pedig a lendülettől hátraestem és magam után rántottam egy tonna játékot.
A hátam és a fenekem sajgott, és nehezemre esett felülni, azonban ami a legjobban zavart az Meki hangos röhögése volt. Valahogy jobban fájt, mint a sajgó hátsóm. Nem akartam ezzel törődni, fáradt voltam, és tudni akartam, miért kellett ilyen súlyos sérüléseket elszenvednem. Felemeltem bal kezemet, amiben a dobozt szorongattam, de mikor megláttam, kínosan felnevettem.
 - Ezt nem hiszem el!
 - Az tényleg... az tényleg egy... - kérdezte röhögéstől fuldokolva Dani.
 - Ne nevess, ez egy limitált kiadású prémium kivitelezésű, egyedi, csillogó Hamupipőke kulcstartó világító üvegcipővel! -megfordítottam a dobozt - És akciósan 1495 Ft! Csak most, csak neked!
Meki alig kapott levegőt a röhögéstől, meg kellett kapaszkodnia a polcban, hogy el ne essen. Mire én feltápászkodtam a földről már két feldúlt eladó állt mellettünk, akik legalább olyan elegánsan hajigálták vissza a kacatokat a polcra, mintha csak a szennyes ruhát gyűjtenék egy kosárba.
Csendben eltűntűnk onnan, mielőtt ledorgáltak volna minket, mint két kisgyereket. A szomszédos sorban lakberendezési cikkek voltak, takarók, párnák, és kifejezetten rendezett volt minden. Mintha egy másik üzletben lettünk volna. A hatalmas, puha párnák láttán Danin úrrá lett a gyerek, magához vett egy piros darabot, leült, hátát a polcnak vetette és bevackolta magát, mint aki aludni készül. Feje fölött a piros párna helyén valami nagy rózsaszínt és bolyhost láttam. Átnyúltam az álomszuszék feje fölött, és szintén a fél polcot lebontva kiráncigáltam egy gigantikus rózsaszín plüsscicát.
 - Dani!
 - Hmmmm? - nyöszörgött lehunyt szemmel.
 - Ezt nézd!
 - Micsodát? - nyitotta ki egyik szemet. Hirtelen felugrott a földről és kikapta a macskát a kezemből.  - EZ AZ! Ez lesz a tökéletes ajándék!
Elindultunk felkutatni a pénztárt, de ez a bolt olyan, akár egy labirintus. A kasszánál kiderült, hogy a cicának valami borzalmasan magas ára van, de Dani zokszó nélkül kifizette. Miután eljött a kasszától még elejtett pár gúnyos megjegyzést, amit nem álltam meg nevetés nélkül, és fáradt, kicsit sem nőies kacajom visszhangot vert az épület bádogfalain.
Az álmos biztonságiőrök és a halkan csoszogó takarítónő ügyet sem vetettek ránk, hisz mi dolguk lenne két fiatalal, akik egy embernagyságú macskával távoznak az éjszaka közepén? A bejáratnál egy hosszú szőkehajú feketekabátos srác jött velünk szemben. Mikor felnézett a telefonjából és meglátott engem, megállt egy pillanatra, mire én behúztam a nyakam és görcsösen vigyorogtam.
Alig egy másodpercig állt, majd mosolyogva odajött, én pedig nem értettem, miért. Biztos Meki ismerőse, vagy összekever valakivel...
 - Szia, nem te vagy a rockerbige a tévéből?
 - Öhm.. de, igen én vagyok... - feleltem miután elmúlt a sokk hatás.
 - Állat! Fasza volt amit ma csináltál! Beszartam, hogy nem mész tovább, mer' szerintem még Paksi is rád szavazott volna, ha nézné!
 - Izé...Köszi! - mosolyogtam.
 - Lali vagyok! - nyújtotta a kezét.
 - Hajni. - válaszoltam.
 - Figyelj, csinálunk egy képet? Öcsém összeszarja magát, ha meglát! Pedig ő még nem akart velem jönni, bánni fogja!
Én csak zavartan mosolyogtam, és bólogattam.
 - Mekivel nem akarsz fotót? - ugrott be hirtelen, hogy a rózsaszín macska mögött a versenytársam várakozik.
 - Kivel?
 - Vele! - mutattam Danira. A srác álla szó szerint leesett, mikor felismerte.
 - Apám, te meg a whiskys csávó vagy! Beszarás! Minek az a macska?
 - Unokahúgomnak. - felelt Dani, majd letette a cicát a csempére, hogy kezet rázzon Lalival. Pár szót vele is váltott, majd elkészült a kép, és tovább is álltunk.
 - Nem hittem, hogy bárki is felismerne... - mondta Dani.
 - Akkor én mit mondjak? - nevettem.
 - Te más eset vagy, elég emlékezetes jelenség voltál a párbajjal, meg a többivel! Tökösebb vagy pár versenytársadnál.
 - Persze! - nevettem cinikusan.
 - Akkor ne hidd el! Lehetne egy kicsivel több önbizalmad meg önbecsülésed! Legalábbis nem ártana!
Nem feleltem, csak kisétáltam vele együtt az épületből. Ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz az életem, elvégre semmi dolgom nincs, csak az, hogy énekeljek. Van még egy kis pénzem a bankban, kihúzom vele egy darabig. Petráéknál van tető a fejem fölött, bár mostanában kezd betelni nála a pohár...
Örülök, hogy megismertem Danit. Kiválóan ért hozzá, hogyan bátorítson, vagy vidítson fel. Igaz, néha jobban lerombolja az önbecsülésemet, mint Feke  kritikája.
A boltból kilépve Dani hatalmasat ásított.
 - Nem kérsz egy kávét? - kérdeztem.
 - Nem, de muszáj innom egyet, hacsak nem tudsz vezetni.
 - Sajnos nem tudok... - vallottam be.
 - Akkor célozzuk meg azt az automatát! - mutatott ujjával a tőlünk nem messze álló italautomatára.
Kezében  a gigantikus plüsscicával lépkedett a gép felé, míg én a zsebeimet tapogattam a tárcámért. Rá kellett jönnöm, hogy azt is az öltözőben hagytam a kabátommal. Elég gáz, hogy még egy kávéra sem tudom meghívni.
 - Kalapács, nem jösz?
 - De... Megyek! - válaszoltam, és leszegett fejjel kullogtam Meki mellé.
 - Fogd meg ezt a dögöt! - nyomta a kezembe a rózsaszín zseníliapamacsot, amitől nem láttam mit csinál Dani, de már nem is vacogtam. Hallttam, hogy az aprót Dani a gépbe dobja, a gép kiadja a poharat, megtölti folyadékkal, majd sípol hogy kész. Azután ezt megismétli még egyszer.
 - Én nem kérek! - tiltakoztam.
 - Késő! - mondta. - Max megiszom mindkettőt!
 - Dehogy iszod! Felmegy a vérnyomásod és rosszul leszel!
 - Ennyitől? Nem hinném!
 - Inkább megiszom, csak ne kapj koffeinmérgezést!
Kuncogott majd szólt, hogy mehetünk. Szinte csak az ő kocsija állt a parkolóbarn, oldalazva igyekeztem a jármű felé, míg Meki kezében a két pohárral egyensúlyozott. Megelőzött, a kocsi tetejére tette a poharakat, majd kinyitotta a hátsóajtót.
 - Dobd be!
Szó szerint bedobtam a cicát az ülésre, majd Dani rázárta az ajtót. Fekete ruhám tiszta rózsaszín szösz volt, és újra vacogni kezdtem. Dani levette bőrkabátját és a fejemet is betakarta vele. Amilyen gyorsan lehetett, beültünk a kocsiba, Meki beindította a fűtést és megittuk a kávét.
 - Hát nem olyan rossz mint a stúdióban lefőzött zacc... - jegyezte meg csípősen.
 - ..de nem is jó. - fejeztem be a mondatát.
Beindította a motort, és elindult vissza Budapest felé. Bekapcsolta a rádiót, és legnagyobb meglepetésemre zenét játszottak, pontosabban Guns 'n' Roses-t. Az ismerős ütemet Dani az ujjával dobolta a kormányon. Az úton senki sem járt néhány furgont leszámítva. Senki semigyekezett a fővárosba. Azonban amint elértük az Örs vezér terét, az utcán már száguldoztak a kocsik, limuzinok és bulibringák. Hétfő hajnalban mit kereshet itt ennyi bulizó fiatal?
Amikor megálltunk a pirosnál ismerős dallam csendült a rádióban.  Mekire néztem, ő pedig rám, önkénytelenül is mosolyogtam, ő is ismerte.
 - Are you ready? - vigyorgott.
 - Sweet apple pie, standing in the streets...
 - Hand outta line, looking for some meat...
Egyszerre énekeltünk Brian Johnsonnal, Dani körül megszűnt a világ.
 - Who all need it? WHO?!
 - Who all need it? You!
 - Are you ready for a good time?
Én csak az első versszakot tudtam és a refrént. Ő minden szavát fújta akár a verset, teljes beleéléssel énekelt, hollófekete tincsei balról jobbra szálltak, ahogy fejét a zene ütemére mozgatta. Ekkor jöttem csak rá, hogy mennyivel tehetségesebb nálam, mennyivel kitartóbb, és mennyivel rátermedtebb. Miért is nem futott be eddig zenészként?
Nemsokára megállt egy butiksor előtti parkolóban. Leállította  a motort és kiugrott a hajnali hidegbe, a szélvédőn át is láttam, hogy tiszta libabőr lett tetovált karja. Egy kulcscsomót húzott elő zsebéből és kinyitotta az egyik ajtót, majd visszajött a kocsihoz és engem is betesékellt, meg a macskát is bevitte.
Sötét volt és hűvös, de kellemes fahéj illat lengte be a helyiséget. Pár pillanat múlva Meki feloltotta a villanyt. Kellemes vörös színű falak vettek körül, melyket bonyolult rajzok és rockzenészek portréi díszítettek. Fekete kanapé és pár fotel állt az egyik fal mellett, mögöttem pedig ékszerekkel teli üvegvitrin állt.
Tátott szájjal forogtam körbe, akár egy kisgyerek a cukorkaboltban.
 - Tetszik? - kérdezte Dani arcán széles vigyorral.
 - Most viccelsz? Ez állati! - feleltem.
 - Ülj le, bekapcsolom a fűtést! - mutatott az egyik fotelre, majd eltűnt egy oldalajtó mögött.
Nem tudtam volna leülni, így hát a képeket nézegettem a falon. Bonyolult mintájú tetoválósablonok voltak, de némelyik egyszerű grafika volt. Az egyik kép nagyon ismerős volt, mintha én rajzoltam volna.
 - Csak nem te is varratni szeretnél? - jelent meg Meki a hátam mögött.
 - Nem, csak ezt a rajzot néztem. Hasonlít az egyik rajzomra...
 - Várj csak, gyere! - ment a vitrin mögé. Kihúzott egy fiókot és elő vett egy vaskos dossziét. - A 213-as az, igaz?
 - Igen.
 - 210...211...213! Nezd! - fordította elém az A/4-es méretű rajzot, rajta a szignómmal.
 - Ez tényleg az én rajzom... - vettem a kezembe. - Tavaly töltöttem fel a netre. Ez az én szignóm. Te találtad meg?
 - Nem, ezt behozta valaki... Ha megnézed a címkét, rajta van, hogy ki hozta be, és ki kérte...
Lehajtottam a lap tetejére ragasztott cetlit, három név állt rajta, de az egyik kétszer szerepelt. Aki behozta, és aki kérte.
 - Gólya Zsolti...
 - Mi az, ismered?
 - Fogjuk rá...
 - Zűrös alak?
 - Nem, nem ő a zűrös, hanem a kapcsolatunk...
 - A barátod?
 - Volt barátom...
 - Ó. Sajnálom.
 - Ne sajnáld. Rég nem beszéltünk. Nem is tudtam, hogy felvarratta magára a rajzomat...
 - Hékás, nem kell így elkámpicsorodni! - szólt rám. Fel sem tűnt, hogy mennyire elszontyolodtam. Már csak a neve láttán is. Bár tudnám, miért kellet neki ez a rajzom! Pont ez az angyalos. Pont ez!
 Mire észbe kaptam már zsebkendővel törölgettem az elfolyt szemfestéket az arcomról, Dani pedig a vállamat símogatva ült mellettem a kanapén. Régi seb szakadt fel, és ki kellett magamból beszélnem. Lehet, hogy a fáradtság tehet róla, hogy ennyire elérzékenyültem, de Meki meghallgatott, csendben, úgy, ahogy Petra sohasem tudna...

27. Ez nem egy film

Ha az életben érvényesülnének mindazok a szabályok, amik egy filmben, akkor most jönne egy nagy szerelmi monológ arról, hogy a hős szerelmes férfi megvédte a nő becsületét. Az életem viszont nem egy film.
A nadrágom beleakadt egy felmosóvödörbe, ami felborult, és ha ez nem lenne elég, még a felmosó is rám borult. Meki nem hogy segítene, hanem a szemközti falnak dőlve röhögött.
 - Segíts már! - kértem.
 - Nem fogok! - röhögött. Nagy nehézségek árán ugyan, de végül be tudtam zárni az ajtót. Egy gyilkos pillantást vetettem Mekire, aki csak röhögött tovább.
 - Fejezd már be! - mondtam, de már én is nevettem.
 - Nem még! Mi a... Mi a fenét csináltál a takarítószertárban?
 - Nem egyértelmű? Különös vonzalmat érzek a takarítószerek iránt, és nem bírom ki egy napig, hogy ne szippantsak bele egy üveg hypoba! Abbahagyod végre a röhögést?
 - Oké.. oké, megpróbálom!  - szedte össze magát. Kihúzta magát, és azonnal feltűnt, hogy nem a fellépő ruhája van rajta, útra készen ált, bőrdzsekiben, mintha már rég lezajlott volna minden műsor.
 - Te... már végeztél?
 - Aha. Már az egésznek vége van, csak a takarítás megy. Kerestek, de mindenki azt hitte, hazamentél.  - kérdőn nézett végig rajtam - Ezek szerint mégsem. Őszintén, mit csináltál itt?
 - Én...Semmit... - feleltem, bár nem lehetett valami meggyőző a válaszom. - Úgy tűnik elaludtam két percre.
 - Vagy órára. Hajnali egy van. Haza tudsz egyáltalán menni? - kérdezte. Lesütöttem a szemem.
 - Szerinted nyitva van még az öltöző? Benn hagytam a kabátom...
 - Hagyd, már mindent bezártak, csak én meg ez a pö...khm.. szóval na, nincs már itt csak Marika néni. Gyere, haza viszlek.
 - Megint? - mosolyodtam el. - Köszönöm! Tényleg... Meg a..
 - AZT nem hallottad! - vágott közbe. Én csak meg akartam köszönni, amit tett, de úgy tűnik nem hagyja. - Na, csipkedd magad Kalapács, még van egy kis elintéznivalóm a Frecoban.
 - Mi a halál az a "Freco"?
 - Maglódon egy éjjel-nappal nyitvatartó áruház. Holnap lesz az unokahugom szülinapja, és egész héten nem tudtam neki semmit sem venni. Ez az egy áruház van nyitva ilyenkor.
 - Értem. Akkor nem tartalak fel, inkább megyek gyalog...
 - Mész te a fenébe! Gyerünk, parkoló! Nyomás! Ne kelljen még egyszer mondanom! - terelgetett a lépcsőház felé. Szótlanul mentem előtte, le a parkolóba. Már csak az ő Volkswagenje, meg egy furgon állt lent, kihalt volt minden, és csendes. És hideg. Veszett hideg. Bár mit is várhat az ember, így tél derekán...
Meki kinyitotta a kocsiajtót, megvárta amíg bekötöm az övemet, és csak utána indította be a motort. Ő vezetett, én pedig némán meredtem ki az ablakon. Most mégis mihez kezdjek? Tovább jutottam, pedig már egyáltalán nem akartam ezt az egészet... Az egyik zsűritag pénzért leszól, a másik bájolog. Legszívesebben az összes közt szétcsapnék! Meki azt mondta, Pali pénzért csinált ekkora balhét... Sőt, mintha többet tudna...
 - Dani...
 - Tudom, hogy átmentem a piroson, nem kell szólni! - mentegetőzött.
 - Mi? Azt se tudom, hol vagyunk! Milyen piroson?!
 - Semmi! Ha nem láttad, akkor nem történt meg! Mit akartál mondani?
 - Szerinted sem tudok énekelni?
 - Nehogy ezen emészd magad! Pali egy papucs! Azt teszi, amit mondanak neki, nincs gerince, sem önálló véleménye! Tudsz énekelni, bár többet kell küzdened azért, amit el szeretnél érni, mint bárki másnak, de ez is csak azt mutatja, milyen erős vagy!
 - Erős?! Látszik, hogy nem ismersz! Egy ostoba liba vagyok, aki bekerülhetett volna akármelyik egyetemre, vagy főiskolára, kitűnő tanuló lehetett volna, hogyha a kisujját megmozdítja. De nem tettem semmit, épp csak annyit tettem mindig, amennyi ahhoz kellett, hogy meglegyen az ötös, néha annyit se! És itt vagyok, el se kezdtem a tanulást, a szüleim úgy tudták, dolgozom, de csak nyáron volt munkám, normálisan nem mehetek sehová, különben nem tudok visszamenni tanulni! Egy semmirekellő vagyok! Úgy lett, ahogy Anyu mondta! Nem lett belőlem semmi! Etoltam mindent a nemtörődömségemmel! Most meg itt vagyok egy tehetségkutatóban tehetségtelenül, nulla kitartással vagy támogatással! Otthon biztos mindenki rajtam röhög! Szégyent hoztam a családomra is  a majomkodásommal!
 - Te mégis miről beszélsz? Az egész mezőnyben te, meg Erika vagytok a legnormálisabbak! Láttam a szüleidet, szerintem igenis büszkék rád! Senki sem tart nevetségesnek! Tudod ki a nevetséges? Áurélijó! - kezdett affektáli. - "Dikk, nézd mán de sukár csávó vagyok, háljál meg! Oszt ínekelni is tudok, he!" Pfujj! Csak az orrát fújná ki egyszer! Na ő nevetséges, ahogy viselkedik, ahogy próbál celebet játszani...Te nem vagy az!
 - De nem fogok nyerni! Ki fogok esni, és mindenki azon fog röhögni, hogy majomkodtam, és semmire sem vittem!
 - Fejezd már be! Te még legalább őszintén mentél neki ennek a műsornak! Azt hiszed, te vagy nevetséges?! Hogy rajtad nevetnek? Könyörgöm, az egész profilom kamu! Nincs végzettségem! Azért vagyok a mekiben, mert még diák vagyok, a szalon mellett tanulok, nincs meg a diplomám! Nyelvvizsgám sincs, szóval az egész esélytelen! Jelentkeztem ebbe a szarba, mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, hogy biztos könnyű lesz, hiszen évek óta zenélek! Hát tudod legszívesebben felrugdosnám az összes mocskot, mert mindet csak a pénz érdekli, meg a szex! Téged nem környékeztek meg, mert te még a gyerekek közt vagy szerintük, mert 1essel kezdődik az életkorod. De például Erikát már három technikus is letaperolta! Jó, abból egyik tényleg csak a munkáját végezte, de érted mire akarok kilyukadni...
Hirtelen milliószor könnyebbnek éreztem magam. Szóval nem vagyok túl kevés. Talán annyira nevetséges sem. Pontosan annyi vagyok, mint a többiek.. Én is lehetnék Meki, vagy Erika, vagy Fürtös... Visszavonom, ő mégsem!
Dani megállt a következő pirosnál, idegesen dobolt a kormányon az ujjával.
 - Ne haragudj, hogy állandóan panaszkodom!
 - Semmi baj! Mindenkire ráfér néha!
 - Elkísérhetlek vásárolni?
 - Hogy? - meglepetten nézett rám.
 - Maglódra. A Frecoba. Tudod.
 - De... nem kellene hazamenned?
 - Veszekedni? Nem, kösz. De ha nem akarod nem erőltetem!
Egy pillanatig várt, nem felelt, majd Buda helyett Maglód felé kanyarodott.
 - De reggelig nem érünk haza! És akkor még a szalonba is be kell mennem.
 - Nem baj, Biztos aludtam pár órát a szekrényben! Nem fogok kidőlni!
Pedig kidőltem. Ahogy Dani bekapcsolta a rádiót, és az félhangosan zümmögte a híreket, majd a monoton, lágy dallamú popzenét, egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemeimet. Dani némán vezetett mellettem. Néha-néha félig felébredtem, s akkor, ha egy fényszóró megvilágította a szemébe lógó sötét tincseket, komor arcát, és bőrkabátját, magamban elmosolyodtam és visszaestem sötét kábulatomba, ahol Berlinbe, Párizsba, Londonba utaztunk Adam Gontierrel, nem pedig egy maglódi áruházba egy hasonmásával.

26. Nem

26.
Nem emelkedik. Nem emelkedik. Nem emelkedik. Vége. Mindjárt vége van a dalnak.
  - "És ha férfi módra elveszni kell, én ezredszer sem adom fel!" - énekeltem az utolsó sort. Még az utolsó akkord elhalkult, még utóljára felcsendült a basszgitár, még utóljára a kamerába néztem, majd a bakancsom orrára szegeztem a tekintetemet, és vártam, hogy végre vége legyen.
Ennyi. Kész. Csapó. Főcím. Vége. Mondják már meg! Haza akarok menni. Anyuékkal. Ki akarom sírni magam, és beíratkozni a fősulira. Teszek én az ELTE-re, teszek én a 100.000.000 forintra, teszek a jutalom útra, teszek a lemezszerződésre, teszek az egészre! Csak had menjek le a színpadról! Érjen véget a dal! Érjen véget a zsűri pofázása! NEM érdekel, hogy elvesztettem, mert nem érdekel. Nem érdekel Petra. Nem érdekel az egyetem. Nem érdekel semmi. Csak haza akarok menni, a picsába is!
Már a sírás kerülget. Összeszorul a torkom, és minden energiámmal arra összpontosítok, hogy ne bőgjem el magam a helyszínen. Valahonnan távolról tapsot hallok. Vagy kétszáz ember tapsát, és egy férfi hangját:
 - Hölgyeim és Uraim, Emese Hajnalka 70%-al Falat emelt, és ezzel biztosan fel fog lépni a jövő heti adásban.
Felkaptam a fejem. A Fal sehol. Csak tapsol mindenki, de a fényektől semmit sem látok. NEM! Az nem lehet!
Már elkönyveltem a vereséget. Már megbarátkoztam a gondolattal. Basszuskulcs, ez nem lehet igaz!
 - Ez valami vicc? - kérdezem, és pechemre Majka pont nekem tartotta a mikrofont. Mire a közönség nevet.
 - Nem, Hajni, ez nem vicc. - mosolyog Nóra. Átadja a szót Annának.
 - Senorita Hajnalka! Bocsáss meg, kérlek! Elfelejtettem szavazni! Az utolsó pillanatban jutott eszembe. Ne haragudj! Olyan jó voltál...
 - Én nem értek egyet ...-vágott közbe gúnyosan Pali, mire Anna meglökte.
 - Én beszélek! Csodálatos voltál, Hajnikám! Jó, kicsit lámpalázas voltál, látszott, de ez nem baj szerintem. Csak tudod olyan vagy, mint egy kis virág, aki mindig virágozni akar, aztán elviszik virágkiállításra, és összezárja a kicsi szirmait, mert megijed. - Pali elkezdett röhögni.
 - Kifogytál a találó beszólásokból, mi?
 - Elmész a.... - felemelte a kezét, hogy pofozza Palit, de a keze megállt a levegőben, és megsímogatta Pál urunk vállát. - Erről még beszélünk!
 - Jól van, nekem mindegy..Khm-khm. Nos, Hajnalka, ez borzalmas volt! Ezt nevezed te produkciónak? Éneklésnek? Végig hörögted a dalt, mozgásod nulla, ez egyszerűen szar volt, már ne is haragudjál meg. És különben is! Múltkor is utaltam rá, hogy többet várunk el, nem csak ezeket a rock számokat. Már nem azért, de így egy majom is elő tudta volna adni! - a közönség lehurrogta, de ez nem zavarta. - Ide figyeljen mindenki! Nem a személyeddel van bajom, Hajnalka, egyszerűen amit hiszel, hogy képviselsz, a mód, amivel te itt meg akarod valósítani magad, azzal van a baj! A kritikát meg el kell fogadni, mert látom, hogy forgatod a szemed.
 - Pali, figyelj már! - szólt neki Misi - Éhes vagy? Dobj már be egy Snickerst! - egyik szponzorunk a Snickers - Mondd még el azt az utolsó mondatot, mert látom, hogy még van mit szidnod!
 - Kimondjam? Jó, kimondom. Emese Hajnalka, te nem tudsz énekelni!
Leesett az állam. Ezt így senki sem vágta még a képembe. Feke hosszan kifejtette még a mondatot, míg a többi zsűritag próbálta menteni a menthetőt, ahogy Nóra és Majka is, korrigálták, amit Pali mondott. De... Veszett ügy volt.
Majka áttessékelt a páholy felé. Elhaladtam anyuék mellett, de csak mint egy zombi. A páholyban Meki mellé ültem, aki azonnal elkezdte mondani, hogy nincs igaza, meg hogy Feke annyit sem tud, mint egy hároméves kislány. Az lehet, de ő ezzel keresi a betevőjét.
 - Hajni, hallod, az a lényeg, hogy tovább jutottál! - karolt át Meki.
 - Bár ne jutottam volna tovább...
 - Ne mondj ilyet! - szállt be Erika
 - Szerintem Pálnak igaza volt... - cincogta valaki a körünkön kívülről. Odafordultam, és megláttam Fürtös önelégült arcát.
 - Edina, ha megkérhetnélek, tartsd meg a megjegyzéseidet magadnak, kösz! - szólt Erika.
 - Ha-ha, majd pont te mondod meg neked, hogy mit csinálok! Palinak teljesen igaza van, nem tudsz énekelni! - Felálltam, ellöktem magamtól mindenkit, és közelhajoltam Fürtöshöz. Mindenki azt várta, hogy megütöm.
 - Te beszélsz? - kérdeztem a lehető leggúnyosabb hangomon. - A tojáshéj még a seggeden, csipogni is éppen csak megtanultál, és te próbálsz beszólni? Idefigyelj rám, Fürtöske! Addig nagy a szád, amíg apuci megveszi a győzelmet a pici lányának, csak amikor apucinak elfogy a pénze, úgy a top tíz beválogatása után, ki fog derülni, hogy apuci pici lánya mennyire tud egyedül boldogulni!
 - Én már kiskorom óta énekelni tanulok! Zenetagozatos gimnáziumba járok...
 - Blablabla... Én nyolcosztályos gimnáziumba jártam. Hobbiból énekeltem. Én pszichológusnak készültem egész eddigi pályafutásom során. Egyszer sem fordult meg a fejemben komolyan, hogy jelentkezzem egy ilyen tehetségkutatóba. Legszívesebben most éppen egy zéhára magolnék, csak az a bibi, hogy nem tehetem meg. Tudod, nem mindenki milliomos apuci pici lánya. - mikor befejeztem a monológomat, visszaültem Dani és Erika közé, mire Fürtös megszólal.
 - Milliárdos, nem milliomos.
 - Jaj, úgy sajnálom! Te kis szegény!
Egész este fortyogtam magamban, semmi más nem járt a fejemben, csak ez a csitri, meg Pali. A műsor végén felálltam tapsolni, aztán jöttek a technikusok, hogy csak Samantha Jones és Kerek Roland maradjon egyelőre a műsorra. Mi, többiek, elmehettünk, mire bebújtam a takarítószertárba, elővettem a telefonom, és felhívtam az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy képes megnyugtatni. Sokára vette fel csak a telefont, akkor viszont én szóltam bele először.
 - Szia Anyu!
 - Szia Hajni! Annyira ügyes voltál! Olyan büszkék vagyunk rád! Ezer puszi! Na, mi újság?
 - Semmi, csak... hazamehetek?
 - Ez meg miféle kérdés? Miért ne jöhetnél? Gyere, amikor csak akarsz, mondjuk holnap dolgozunk Apával.
 - Mindegy, akkor kedden, vagy szerdán, vagy csütörtökön, mindegy, csak haza  akarok menni. Hiányoztok!
 - Te is nekünk! Gyere kedden, szabadnapunk lesz!
 - Reggel indulok, oké? Majd telefonálok.
 - Rendben, ügyes legyél! Szia! - letette. Nekidőltem a szertár falának, és leültem. Meredtem magam elé a sötétben. Mélylevegőt vettem, és arra gondoltam, milyen jó lenne már most otthon lenni. A sötétet félhomályba borította a felvillanó kijelző. Kétszer csendült fel a Candy Man, majd letettem. Nem válaszoltam Petra hívására. Ültem a sötétben, és próbáltam szabályosan venni a levegőt. Kicsit talán el is bóbiskoltam. Arra riadtam, hogy valami nekivágódik a szertár ajtajának. Hangokat hallottam, két férfiét. Az egyik vadul hadart, a másik higgadtan félbeszakította itt-ott. Közelebb húzódtam, hogy kivegyem a szavaikat.
 - ....nem értheted meg. Idefigyelj, én hívom a biztonságiakat, akkor aztán lőttek a pályafutásodnak! Hallod, nem csinálj semmi olyat, amit megbánhatnál! Engedj már el! - hadarta egyikük. Valószínűleg a másik az ajtónak lökte.
 - Fogd be a szádat! - mondta lassan a másik. - Én megértem, hogy kell a pénz, és szép összeget fizetnek neked azért, hogy szidod a versenyzőket, akik keményen dolgoznak, de ez már nem állapot. Nem fogok fizetni neked, de jobb ha tudod, ismerem a Sötét Oldalak főszerkesztőjét. Így is benne leszel a mai produkciódért, de, ha nem mész oda Emese Hajnalkához még ma este bocsánatot kérni, telefonálok, és elmesélem az újságíróknak, hogy mennyit kaptál azért, hogy ezt a balhét csapd. És ezt veheted fenyegetésnek is!
 - Dániel. Haver. Figyelj, nem akarok balhét...
 - Én sem, Pali! Háromnegyed órád van! Pucolj! - megint meglökődött az ajtó, és valaki elrohant. Felpattantam, és kirontottam a szertárból.

25. Huszonöt

25.

 - Hogy mi van? - hülledezett Petra. Kisomfordáltam, és elbújtam a takarítószertárban. Kiabált a telefonba, mindenfélét a fejemhez vágott.
 - Petra, állj le, jó?
 - NEM, HAJNI! Ma nem is tudsz hazamenni! Hajni, gyere haza hozzánk! Nem mondom mégegyszer!
 - Jó! Csak had menjen  már le a műsor! Kérlek, addig ne hívj! Megígérem, azonnal felhívlak, amint nem vesz a kamera! Oké? Petra?
 - Itt vagyok! De most komolyan, hogy jutott ez eszedbe, hogy hazamenj?
 - Már nem azért a két fillérért, de te hívtál fel az élőműsor közepén, hogy költözzek el. Szerintem jogos, hogy  kicsit felkaptam a vizet. Meg különben is, szerinted hova a jó francba mennék, ha nem haza, Anyáékhoz?
Nem válaszolt. Nem is tudott erre mit. Nincs senkim. A szüleim vannak, távol Pesttől, meg Petra Budán. Kim van még? Mim van még?
Se pénzem lakásra, vagy lakbérre, se rokonom, aki pesti és szívesen lát.
 - Petra...
 - Hagyjuk, Hajni. Nem akarom, hogy elköltözz, csak.... Be vagyok pánikolva mint állat.
 - És rajtam vezeted le?
 - Bocsi.
 - Megszoktam. Volt rá pár évem. Figyelj, én megyek, oké? Szia!
 - Szi... - kinyomtam, mielőtt befejezte volna. Kimásztam a szertárból, mire az egyik technikus kivette a telefont a kezemből, és ltette. Majd rámparancsolt, hogy húzzak vissza a többiekhez, és végigkísért a folyosón.
Mikor beléptem, Erika énekelt. Éppen akkor emelte fel a Falat. Nagyon jól állt neki a dal. Meg a neonzöld-fekete atléta. Nem tudtam koncentrálni a zsűrire. Valamin nevettek körülöttem. Nem tudom min. Betettek egy reklámot, mire a technikus csákó visszaadta a telómat, hogy tegyek fel egy szelfit, hogy mi van velem. Ahogy bekapcsoltam a kamerát, majdnem leestem a puffról. A hajam, az valami nagyon durván dívás volt. A sminkem, az még mindig az az aranyos volt, ami a blúzomhoz kellett. Kirohantam a teremből, át az öltözőbe. Katica bent volt.
 - Kati, segíts légy szí'! Könyörgöm! Mindjárt én jövök!
 - Mi az, mi a baj? - halálra rémült, azt hitte, valami komoly baj van, mire elszégyelltem magam.
 - Csak izé...Ez! - mutattam a fejemre.
 - Igen, mi a baj.
 - Ezzel nem álhatok ki Ossiant énekelni! Az volt, hogy fehér póló, farmer, normális haj, meg natúr smink, ehelyett Laci rámfújt vagy kétszázflakon lakkot, a smink meg... Uram Isten! - megláttam a tükörképem. A szemhélyam még csillogott is.
 - Oké-oké! Ülj le! A sminket meg tudom csinálni, meg talán a hajad is... De... Laci nem fog örülni neki. Különben is szerződésed van rá, hogy azt veszed fel, amit mondanak, azt hordot, ami elő van írva...
 - Igen-igen.... Tudom, csak... Úgy nézek ki, mint valami...
 - Hülye csitri?
 - Az! - nevettem. - Meg most úgy is hisztizem...
 - Ne szólj semmit, szemedet becsukni. - Csak a mozdulatait éreztem. Mintha mindent leszedet volna, és újrarakott volna. Egy burkoló-brigád sem tudna így dolgozni, szerintem.
 - Oké, ne nyisd még ki a szemed, a tusnak meg kell száradnia! Addig megcsinálom a hajad! Te jó ég! Ez kikötött, mint a cement! Hajni, erre csak egy megoldás van, de ahhoz mutatnom kell egy képet! Várj még! Ez az, nyisd ki a szemed!
Kati elém tartott egy telefont, annak a kijelzőjén egy bábu volt, azon egy lila paróka.
 - Lila? - nevettem - Akkor már sötétebbre! Légy szíves!
 - Nem festem, vágom....Benne vagy? - felnéztem rá, és másodperc törtrésze alatt megszületett fejemben a döntés.
 - Benne!
 - Szem becsuk! Ez az! Még nem kenődött el! Ne aggódj, még megy a reklám! Ezzel meg hamar készleszek....

A hamar, az aszt jelentette, hogy két párbaj lement addig, amíg Kati a hajamat csinálta. Micsoda lány lett belőlem így közel húsz éves fejjel! Életemben nem aggódtam sem a hajam miatt, sem amiatt, mit veszek fel. Most bezzeg... Apum már rég primadonnának hívna emiatt.
 - Kész...Hátöööö.... kicsit rövidebb, mint eredetileg, meg lehet, hogy kicsit olyan, mintha emós lennél, de szerintem korrekt...Mit gondolsz?
Mit gondolok? Először is nem ismerek magamra. Füstös fekete sminket kaptam, egy sötétvörös rúzzsal. Ismét csak elmondom: Nem ismerek magamra. Alapból egy nem túl szép lány vagyok. Szerintem. De amit Katica művel, az elképesztő. Olyan arcot varázsolt nekem, amilyenről csak álmodni merek.
A hajam.... Hát a vállamig levágta, kivasalta... tépetettre vágta. És igen, emós lett. Ma már ez is nagyon divatjamúlt kifejezés. Felálltam a székből, és megöleltem Katicát.
 - Jövök neked egy óriás Milkával!
 - Jól van már! Menj, megint reklám van! Mostmár te jössz!
 - Köszönöööm! Szia!
 - Ez a munkám! Menj már!
Elkezdtem visszarohanni a felkészítő terembe, mire az egyik sarkon nekifutok valakinek.
 - Hékás, vigyázz, hova... - Hátraléptem egy fél lépést, hogy tovább tudjak menni, de nem álltam meg, hogy ne nevessek Meki elképedt arcán. - ....sietsz...Kalapács?
 - Meki.
 - Bazmeg,de jól...Mármint! BOCSÁNAT! Bámulatosan nézel ki! Kéz- és lábtörést! Eredj utadra! - állt el előlem.
 - Köszi... - mentem tovább, lehajtott fejjel, és birizgáltam a hajam.Szinte hallom, ahogy végigmondja, amit eredetileg akart. " Bazdmeg, de jól nézel ki!"
Visszafordultam, kihajoltam a saroknál, ahol összeütköztünk, és utána szóltam:
 - Dani! - megállt, és megfordult. Már legalább húsz méterre volt.
 - Hajni?
 - Jó voltál! - mosolyogtam. Erre csak felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett.
 - De jól tudsz hazudni! - Elrohantam, mert kábé most lesz vége a reklámnak. Mire visszaértem, a technikus máris kihalászta a telefont a zsebemből, és a kezembe nyomott egy fülest.
 - ...pár, itt a Rising Star színpadán: Varga Kálmán és Emese Hajnalka!
Kiléptünk a fénybe, a közönség tapsban tört ki. Ja, talán azért, mert Kálmán tipikusan az a fajta "jó pasi" volt, akiért mindenki odavan.
 - Wow, micsoda kiállás! - vigyorgott Nóri.
 - Hűha, Hajni, mikor csinálták meg a hajad? Az előbb még hosszú volt! - lépett oda hozzám Majka.
 - Hát, a reklám alatt készült el. - mosolyogtam.
 - Csak azért, mert nagyon jól áll! Igazam van? - fordult a közönség és a zsűri felé, akik tapsoltak, sőt valakik hátul kurjantgattak is. Most megjött az önbizalmam kicsit. Engem leküldtek a színpad elé Disznóék mellé, amíg Kálmán énekelt.
 - Te, Hajni! - bökött oldalba az egyik Disznó.
 - Mi az?
 - Te mióta vagy jó nő? - belekönyököltem az oldalába, de azért nevetve hozzátettem hogy kábé öt perce.
Kálmán szépen énekelt. Egy szép fiú, egy gagyi számot gyönyörűen elénekelt. És ezzel elérte a 69%-ot. Pali és Keró agyon(vagy inkább agyhelyen)dícsérték, Anna azt mondta cuki volt, Misi gyetértett. Majka letessékelte Kálmánt, és már indult is a kisfilmem. Na igen, a kisvideó.
Még hétfőn elkészült. A stáb felcsörtetett Petráékhoz, amikor én éppen festettem, hogy levezessem a feszültséget. A producer kapott az alkalmon, és felvettek egy egy órás anyagot arról, hogy kinn ülök az erkélyen, és éppen a lenti utcát festem. (Megjegyzem nagyon jó kép lett.) A videóba belecsöppent egy kis gitár is... Csak nem a saját akusztikusommal, hanem Tomi Gibsonjával. A videóban annyit mondtam, hogy a zene mellett a festés/írás/rajzolás a szenvedélyem.

A következő pillanatban a Fal mögött álltam. Nóri faggatott. Én válaszoltam. Pánikoltam.
De már indult a számláló, és szólt a gitár.
 -"Emberek, csapdákban vergődnek.
Feszül az indulat, a harag oly nagy." - a hangom kicsit rekedtes volt, lehet, hogy azért, mert éppen a sírás kerülgetett, lehet, hogy azért, mert kiszáradtam. Ki tudja?
 - " Én a járt utat a járatlanért
A békességet a becsületért
ha újra kell, én készen állok, 
ezredszer nekiváok.
Én a biztonságot az igazságért,
ahogy őseim, egy új világért
és, ha férfi módra elveszni kell, 
én ezredszer sem adom fel!"
 A tüdőmet kiénekeltem, a pánik átjárta minden tagomat. Szinte támadtam a falat. De nem ment. A gitárszóló alatt szedtem össze magam. Akkkor szépen, higgadtan megálltam és utlóljára elénekeltem a refrént. A dalom véget fog érni, a Fal nem emelkedik.

24. Jég dupla whiskyvel

24.
"Egy kicsit nézz fel az égre, nem fogom látni, ha sírsz..." Bakfi Andrea hangja több volt, mint elképesztő. Persze kié nem az? Lassan több lesz az énekes, mint a közönség, hogy az egyik kedvenc írómat idézzem.
 - Hölgyeim és Uraim, Bakfi Andreát hallhatták itt, a Rising Starban! - harsogta Ördög Nóra. Fehér nagyestélyit viselt, ami kis bolyhokkal volt televarrva. Gondolom hópihének, vagy hóembernek akarták öltöztetni. Mellette Majka loholt, kezében mikrofon. Rajta meg fehér bolyhos ing volt. Egyikük hülyébben nézett ki, mint a másikuk. De őket ezért fizetik.
 - Andrea 65%-ra állította a szintmérőt, ami egy abszolút elfogadható érték, ha engem kérdez valaki. Ezt a százalékot kell megdöntenie Márai Dánielnek, azaz 66%-ot kell elérnie, hogy tovább jusson. Mielőtt viszont Dánielt is meghallgatnánk, átadjuk a szót a zsűrinek. Pali, te miért adtál nemet? - A kamerák mind Palit vették, ahogy éppen magyarázza, hogy nem volt energia a dalban, nem jöttek át az érzelmek bla-bla-bla. És akkor jön a többi zsűritag, akik mind igent adtak, és egyszerűen fantasztikusnak találták az előadást. Bla. Bla. Bla...
 - Hölgyeim és Uraim, kezdjék meg a bejelentkezést, máris következik Márai Dániel.
Bejátszották a kisfilmet. Meki éppen egy sárkánymotívumot rajzolt, majd a következő pillanatban éppen egy középkorú férfi felkarjára tetoválta azt. " Hát, nem is tudom. Nem akartam könyvtáros lenni. Azt hiszem tíz éves korom óta tetoválni szerettem volna. Persze ez nem az a karrierkép, amit a szülők a gyereküknek szeretnének." - közben bejátszották, hogy Meki felfelé megy egy lépcsőházban, benyit egy ajtón, ahol egy idős néni fogadja, és megöleli. "Szia Mamus!" - mndja neki, majd leülnek sütikézni a szülőkkel, nagyszülőkkel. Hatásos, meg kell hagyni. Viszont nagyon mű. Hányingerkeltően mű. A kamerák ismét a színpadra fókuszálnak, ahol Nóra mellett már ott áll Meki. Aki alig két centivel magasabb, mint Nóra.
 - Nos, Dani, izgulsz?
 - Á, nem! Igazság szerint egész jól érzem magam.
 - Anyukádék töltenek így önbizalmat beléd?
 - Hát ööö... A szüleim sajnos nem tudtak eljönni. De, megnyugtat, hogy van valaki,  aki száz százalék, hogy most is próbál olyan közel hajolni a képernyőhöz,amennyire csak tud.
 - Óóó, csak nem egy lány? - mosolyog Nóra, én meg yórsan felegyenesedem, mert tisztára előre hajoltam, amíg Meki volt a képernyőn.
 - Nem, Nóri, egy aligátorbébi. Persze, hogy egy lányról beszélek!
A stúdióban mindenki felnevet, és letelik a bejelentkezésre szánt idő.
Visszaszámlálás: 3...2...1...
A fények kihunynak, mire megszólal, az a jó ismert dallam.
 - Este felé már szűk a szobám... - kezdte. Mire a közönség ujjongásban tört ki. Nem volt rossz. De elképesztő sem. Olyan... kellemes volt. Jó, hallgatható. Pontosan az, amit az ember ettől a daltól vár. Se nem több, se nem kevesebb. - Régóta megvan a gyógyszer, ha valami ég:
 Jég dupla whiskyvel.
 Két dózis egy helyen.
 Már az ágyam is kemény,
 hideg, mint a jég a whiskyben. - A Fal felemelkedett előtte, mire ő előre lépett a színpad szélére, és ott folytatta a dalt. A fehér inge kigombolódott, és néhány lány felsikoltott a közönségben. Én megint csak hátrébb húzódtam a kijelzőtől.
 - Hölgyeim és Uraim, Márai Dániel 67%-al a mai este második biztos továbbjutója! - örvendezett Nóri. - Jaj, mi történt az ingeddel?
  - Beleakadt az órám a gombba.
 - Hát, reméljük, még menthető. Hallgassuk meg a zsűrit, aztán szaladj fel a páholyba a fiúkhoz!
 - Ez csodálatos volt! - kezdte Anna - Istenemre mondom, ilyen dögös feldolgozást még nem láttam! Ezer csók Dániel! Fantasztikus!
 - Én nem értek egyet! Lapos volt! - vágott közbe Pali.
 - Szerintem is! Egyszerűen én többet vártam! - Fogott bele Misi is..
Csörög a telefonom: Petra hív.
 - Igen?
 - Mikor érsz haza?
 - Honnan tudjam? Valamikor éjfél után!
 - Hogy jössz haza?
 - Távolsági busszal!
 - Mi?
 - Én megyek haza Anyuékhoz 'halmára!

23. Kérlek, költözz el!

A Fal leeresztve állt előttünk. Egy három lábú széken ültem, egy gitárral a kezemben. Mellettem Meki. És fekete szűk szoknyában, és aranyszínű blúzban, Meki fekete farmerben és aranyszínű, fényes anyagú ingben, ami megjegyzem röhelyesen nézett ki rajta. Meg úgy mindenkin. De ezt is csak az öltözőben láttam. Most totál sötétben ültünk, és vártuk az utasítást a fülünkbe, hogy kezdjük el a dalt. Aminek megjegyzem, csak a felét tudom biztosan eljátszani. És ahogy azt nemrég Dániel elárulta, ő meg pont a másik felét tudja. Megérdemelnénk egy-egy nyaklevest.
"Hangosítás kész. Kezdjétek. Három, kettő, egy, most!" - mondták be a fülesbe.
Hátul a többiek már kántálták, hogy "Ho-Hey!", ahogy gyakoroltuk. Én és Meki játszottunk. Majd ő elkezdte:
"I've been try to do it right
I've been living a lonely life
I've been sleeping here instead
I've been sleeping in my bed
Sleeping in my bed..."
az utolsó három sort együtt énekeltük ketten, onnantól márcsak gitároznunk kellett, és kántálni, hogy "Ho-Hey"
Hatalmas ováció, tapsvihar, és a csákó a fülesemben, aki közben azt is vezényelte, mikor mutassák fel a "Taps-táblát". Felemelő érzés volt. Komolyan.
Visszaszaladtam az öltözőbe, hogy még mindenki előtt átvehessem a szoknyát. De Márai Dániel pontosan akkor rontott be, mikor éppen felhúztam a farmert a fenekemre.  Megállt az ajtóban, és vigyorgott, mint a kisfiú a búcsúban, akinek megvették a legnagyobb nyalókát. Mert póló még nem volt rajtam, de már blúz sem. Gyorsan felkaptam hát, mintha észre sem vettem volna, hogy bejött,  és már mentem is ki, mikor Laci visszalökött egyenesen az egyik székbe.
- Egy tapottat sem mész, amíg így áll a hajad! Ne hozz rám szégyent! - azzal már szét is szedte az előtte hét palack hajlakkal beállított frizurámat, éa belekezdett a nyolcpalackos változatba... Bah!
Majd megfulladtam. Mellettem is vagy tíz flakonnal elhasználtak két csajra. Biztos valami promózott cucc ez is, mint a rágó, a kávé, a telefon meg az energiaital, és mindet el kell használni. Majd elkezdett csörögni a telefonom.
 - Haló?
 - Hajni, beszélnünk kell! - szólt bele Petra. Pontosabban kiabált.
 - Oké, mi történt? Várj, kimegyek az öltözőből! - átmentem a folyosón, egyenesen be a mosdóba. Tök para volt. Az egész helyiség üres volt, és egy nagyképernyős tévé volt a falon, ahol élő adásban elkezdődött az első párbaj. Kirázot a hideg. - Most mondd!
 - Hajni, el kell költöznöd!
 - Mi? Várj, mi van? Ez most hogy jött?
 - Úgy, hogy... - és itt belekezdett egy hosszú HPM-be(Hisztis-Picsa-Monológ). A lényeg annyi volt, hogy féltékenységi rohamot kapott, mert szerint Tominak bejövök, én meg biztos rávetem magam a vőlegényére. Ennyit a bizalomról.
 - Petra, ezt beszéljük meg holnap, vagy a műsor után, oké? Különben is, hogy-hogy most tört rád a hiszti?
 - Ez nem hiszti, Hajni! - és letette a telefont. Ez is Petrára vall. Ha valami túl gázos, leteszi a telefont, vagy elhúz. Szóval költözzek el? Jól van baszdmeg! Dehogy akkor engem nem lát többé, az biztos!
Becsaptam magam mögött a mosdó ajtaját, és indultam a többiekhez. A monitorokon éppen Disznóék szavazása zárult le. Kiestek. Szegények, nagyon jó volt a feldolgozásuk. Már amennyit hallottam belőle. A következő Meki és valami középkorú nő volt. Mielőtt kimentek volna, Meki felém fordult, és azzal a kézmozdulattal köszönt el, amit tőlem lesett el, még az első adáskor.
A nő belekarolt Mekibe, és mosolyogva elsétáltak.

22. Csend

22.

Hajnali ötkor felkeltem, hogy kivasaljam a fehér pólót, amiben fellépek. Már a vasalódeszkán volt a ruhadarab, mikor Petra félkómásan előbújt a szobájukból.
 - Te mit csinálsz? - kérdezte.
 - Kivasalom a pólómat.
 - Aha. Azt tudod, hogy bedöglött a vasaló?
 - Ne szopass, komolyan?
 - Aha. - felkaptam a kabátom. - Most hová mész?
 - A Tescoba vasalót venni.
 - Vasárnap van, zárva minden. Ma nem tudod pótolni. Hacsak a pékségben nem árulnak vasalót.
 - Baaaaaaaaaaazdmeeeeeeeeeeeeeg! - nyöszörögtem az ajtóban. - Megyek kölcsönkérem Ernőét.
 - Tudod hány óra?
 - Szerinted haza szokott érni fél hat előtt? - beszálltam a még mindig dög liftbe, majd a lépcsőház felé vettem az irányt. Ernő egy szál cigivel a szájában, hátizsákkal baktatott fel.
 - Reggelt. Próbálni mész?
 - Nem, téged kerestelek.
 - Mi baj?
 - Kölcsön tudsz adni egy vasalót? - megállt egy pillanatra, beleszívott a cigijébe, és visszakérdezett:
 - Nagyságosasszony nem tart otthon vasalót?
 - Deeee, csak bedöglött... Különben se hívd így!
 - Oké-oké! Persze, kölcsönadom. GYere!
 - Köszi.
Megvártam, amíg előkotorja valahonnan a vasalót, és a félig bezárt ajtón átnyújtja. Kiállt az ajtóba, és még elszívta azt az egy szál cigit az ajtó előtt.
 - Este szavazunk.
 - Este mindenki szavazni fog.
 - De mi igennel. Én, hat haverom, anyum meg a barátnői unokái is.
 - Hú, köszi! - mosolyogtam - De most nagyon pocsék leszek.
 - Szerinted érdekel? Fellépsz, ismerünk, szeretünk, szavazunk. Menj gyorsan vasalni!
 - Oké, szia! - vissza mentem a lakásba, ahol már Petra Tomival együtt ette a tegnapi sütimet. Tomi teleszájjal kérdezte:
 - Na, mi van? Nyitva volt a Tacskó?
 - Ja, itt az alsó lakásban üzemelnek. Nem tudtad? Úgy hívják "Ernő szereti kölcsönadni a dolgokat Hajninak, mert Hajni visszaadja őket".
 - Ezzel mire akarsz célozni? - nevetett Tomi. Jól tudja ő, mire akarok célozni. Arra a bizonyos biciklipumpára gondoltam, ami rejtélyes körülmények között tűnt el. Ja, és az véletlenül Ernőé volt.
 - Tudod te, hogy mire gondolt! - Petra belekarolt Tomiba, és visszarángatta a szobába. Amilyen gyorsan csak lehetett kivasaltam, és elindultam a stúdióba. Közben beadtam a vasalót Ernőnek is. Amikor a negyediken jártam, támadt egy ötletem: Elővettem a promózott telót, és lefotóztam a lépcsőházat. Majd feltöltöttem minden oldalra azzal a felirattal:" Hosszú az út lefelé.....#megintbedöglöttalift:P".
Meglepetésemre azonnal jöttek az értesítések, hogy: "XY likes your picture"  "XY commented on your photo: Vodka? ;))" "Yx likes"..... és így tovább. A metrón ültem és a kommenteket olvasgattam. A legtöbbjük arról szólt, hogy azon vitáztak, milyen vodkát iszom, vagy milyet nem. A végére én is írtam egy kommentet: " Senki ne gondoljon semmi nagyra, csóróságomban bajtársam Kalinka :D ;)"
Na, akkor aztán végleg bepörögtek. Vagy huszan lájkolták csak a kommentemet. Öten nyomtak választ. Csak akkor döbbentem le igazán, amiokr áttévedtem az ellenfeleim oldalaira. Nagy Edina oldalain kétezres megtekintések voltak. Minden tizedk percben feltöltött egy szelfit valami cuki szöveggel, amit mindenki lájkolt, osztott, szivecskét kommentelt és a többi. Na, szépen vagyunk.
Megint síkidegen mentem be a stúdióba, alig tudtak mit kezdeni velem. Egy pozitívuma volt az egésznek. Baromi jól sikerült a főpróba. Mindenki csak tátott szájjal bámult. Úgy lenyomtam a dalt, hogy belezengett a stúdió. Levonultam, mint egy dúvad, és pont nekimentem Mekinek, aki belémkarolt, és egyenesen az udvarra vitt.
December 2-án pont szakadt a hó. Én meg rövidujjúban voltam. Jó, Meki meg egy félig kigombolt fehér ingben.
 - Mi történt? Ideges vagy.
 - Semmi különös. - mondtam.
 - A semmin is felhúzod magad? Jézusom, vérnyomáscsökkentőt szedsz?
 - Nem vicces, anyukámnak magas a vérnyomása.
 - Bocsánat. Most komolyan, mi volt?
 - Reggel felraktam egy képet...
 - Jaj, neeeeee! - vágott közbe röhögve - Te is? És átmentél kíváncsiságból a seggnyaltak oldalára, igaz? Baszki, meghekkelték az oldalaikat, nem tudtad? Abból a kétezer emberből max három vagy négyszáz nem robot. Csak nekik be van állítva, hogy X és Y ennyi meg ennyi pénzt kap, ennyi meg ennyi like után. Nem látod?
 - Ööö... Nem. Azért ebbe így belegondolva, már jobban érezném magam, ha nem fagynék össze. - indultam el a bejárat felé, de megint elém állt. Megcsóválta a fejét, és mosolyogva mondta:
 - Kávé.
 - Á, tényleg! Oké! Csak menjünk be!

 A büfé is kihalt volt. A folyosók is. A próbatermek viszont megteltek, mindenki pánikol három órával műsorkezdés előtt. Csak én meg Meki tudunk csendben egyhelyben ülni, és kávéra várni. Pedig nem is szeretem a kávét. Csak kell valami tartalmas és forró, amit megihatok.
Csak ültünk ott Mekivel. Egymással szemben, és hallgattuk, ahogy a büféscsaj összesöpri az összetört csésze maradványait. Azon kívül csak a hűtő zúgott. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor nyűzsög csak igazán a stúdió. Beesnek a zsűritagok, valami exkluzív partiról, befutnak a kicsit sem izguló versenyzők, és így tovább. Francokat.
A legtöbben hajnali háromkor már talpon vagyunk, és keresünk valamit, amivel elszöszmötölünk hatig, amikor nyílik a stúdió, és az egész napot itt töltnük, hogy azt érezzük kétszáz százalékosan fel vagyunk készülve. Jut eszembe, énekelnem kéne. Még csak nyolcvanegy százaléknál tartok.
Pofátlan dolog tőlem, hogy így utolsó pillanatban nem stresszelek. Valahogy nem megy. Csak ürességet érzek. És bűntudatot, hogy nem stresszelem magam. Fene a logikámat.
 - Kész a kávé. - szólt a csaj. Meki felpattant, és odahozta nekem is a kávét. Megkell hagyni, jó szar volt. És akkor még finom voltam és nőies.
Mikor a csaj elment hátra, Meki odasúgja:
 - Nem tudom, te mit gondolsz, de ez jó szar.
 - Az. - nevettem - Szegény csaj nem tudom mit rakott bele, szerintem átfőzte a zaccot.
Meki hátravetette a fejét, és olyan édesen felkacagott, hogy szinte irigyeltem érte. Az a megfizethetetlen kacaj körbejárta az egész stúdiót, s ezzel megtörte azt a borzalmas, nyomasztó, émelyítő csendet.