2. Egy kávéházi szegleten

2.

Pénteken reggel sajgó végtagokkal feküdtem Petra pesti lakásának padlóján. Nagyon puha volt a szőnyeg. Az viszont nem tudom, hogy kerültem oda. Sistergést hallottam, és sült zsír összetéveszthetetlen illatát éreztem. Feltápászkodtam, és a kanapé fölött kukucskálva, megláttam Petrát a frissen mosott hajjal, ahogy tojást ver fel a serpenyőbe.

 - Hé, hogy kerültem a földre? - morogtam.

- Jobb kérdésem van, hogy kerültem én a földre melléd?

- Ittunk?

- Nem. Tomi, te tudod, hogy kerültünk oda? - kiáltott Petra, mire Tomi, a vőlegénye Fekete köntösben kisétált a fürdőből. Eltakartam a szemem, és rászóltam Tomira, hogy húzza is össze azt a köntöst.

- Persze, te egész nap szöveget gyakoroltattál vele, meg koreográfiát, ő meg neked ugrált, és este szó szerint beestetek az ajtón. Olyan édesen aludtatok, hogy nem volt szívem felkelteni titeket!

- Na, kösz szépen! Fáj a vállam, azt tudod?

- Bocsi!

- HÉ! Ne ölelgess, mert megég a tojás! És akkor mi Hajnival mit eszünk? - erre már én is felültem. Úgy tűnik megint veszekedni fognak.

- Hajninak kéne már egy saját lakás, és meg kéne tanulnia főzni is!

- Először is - állt ki értem Petra (mondjuk szerintem még mindig azért dühös, amiért nem kapott gyűrűt Tomitól) - hivatalosan, nekem Hajni a lakótársam, ez az én lakásom, azt csinálok itt, amit akarok, és ha én azt mondom, hogy Hajni itt lakik, akkor az úgy is lesz!

- Te, Petra miattam aztán tényleg ne veszekedjetek, elmegyek én!

- Nem mész!

- Most még mindig a gyűrű miatt vagy pipa? Mondtam, hogy még csiszolják bele a gyémántot!

- Fél éve?

- Ki is kellett bányászni! - Tomi védekezőn felemelte a kezét, ahogy Petra a serpenyőért nyúlt. Pedig nem akarta bántani. Még. Csak a tojást szedte ki tányérra.

- Mindegy, nem akadok fenn ilyen apróságokon, elvégre megmondtam, hogy majd akkor költözök veled össze, ha elvettél. Mondd, nem akarsz felöltözni?

- Nem, inkább vetkőznék! - hozzá vagyok már szokva, hogy ezek egymáson fenik a nyelvüket, az tény, de amikor Tomi vetkőzni akar, akkor általában a társalgásuk olyan fordulatot vesz, aminek a világ minden pénzéért sem akarok a része lenni. Úgyhogy, mint minden ilyen szituációban, most is fogtam a kulcscsomómat, felvettem a kabátom, és elindultam a sarki kávézóba. Útban a lift felé átkotortam a zsebeimet, és kihalásztam egy ötszázast, meg egy fél hajkefét. Azt hiszem az utóbbira nagyobb szükségem volt.

 A lift tükréből egy elfeküdt frizurájú, kissé meggyötört lány nézett vissza. A haját még el is rendeztem úgy, ahogy, de egy heti nem alvásnak megvan az eredménye. Például az, hogy vagy tíz évvel idősebbnek látszom. Az nem elég, hogy egyelőre egyedül kell felkészülnöm az élő műsorra, és saját ruhatárból kell felöltöznöm, még le kellett forgatni egy hat órás anyagot a 2 perces kisvideómhoz. But why and how?

Esküszöm, inkább visszaülök fizikaórára és hallgatom Nagy Tibit, minthogy azt a hülye producert, aki minden áron rá akart venni, hogy beszéljek a magánéletemről, vagy a legszívszorítóbb történetemet adjam elő, vagy adjam elő, hogy elesett vagyok. De én nem tettem. Egyetlen értelmes dolog volt, amit ő is vállalhatónak talált, mégpedig azt, hogy azért akarom megnyerni a versenyt, hogy fizethessem a tandíjat, mert felvettek az ELTE-re, de nem lettem államilag támogatott. A világmegváltó tervemet viszont lehurrogta. Pedig szerintem nincs is ennél ütősebb! Azt mondtam: "Azért jöttem a Rising Starba, hogy megmutassam az embereknek, hogy könnyen meg lehet szeretni a Rockot." - és ennek kismillió átköltése. Az sem felelt meg, hogy:"Eddig az életem, mint minden korombelinek, a tanulásról szólt. Ahhoz viszont, hogy a céljaimat elérjem, meg kell nyernem a versenyt!" Mindent felvett, de semmi sem tetszett neki: Máris utálom!

A földszinten szembe találkoztam Ernővel, az alattunk lévő lakásból. Két nagy bevásárlószatyor volt a kezében, valószínűleg megint egész éjszaka a mamájának vásárolt.

- Reggelt, Hajni! Jól aludtál? Nagyon fáradtnak tűntél tegnap!

- Hát, ha a padlón alvás jó alvás, akkor jót aludtam. Összeestünk Petrával, mire hazaértünk.

- Biztos megéri ez a verseny? - Mintha nem tettem volna fel magamnak ezerszer ezt a kérdést. De mindig ugyanarra jutottam:

- Egy kis fáradság még nem a világ! Szia! - hagytam ott szegénykét a szatyrokkal.

- Szia! Kimentem a főbejáraton, és az utcán olyan látvány fogadott, amit tíz éves korom óta csak elvétve láttam. November 23-án, reggel Budapesten esett a hó. Nagy pelyhekben sűrűn hullt a fehér csoda, betemetve a még felsózatlan járdát és a parkoló kocsik szélvédőit. Imádom a havat, imádom ezt a tiszta fehér, hidegfronti csodát. De a hideget nem annyira. Vacogó fogakkal, dideregve sétáltam el a sarki kávézóba. Mikor kinyitottam az ajtót, már hallottam a jellegzetes csilingelést. Kati a pult mögül, ahogy meglátott, már mosolyogva készítette a kapucsínómat. Felültem a bárszékre, és elegánsan rákönyököltem a pultra.

- A kabátod nem veszed le? - kérdezte mosolyogva, ahogy letette a forró habos italt elém.

- Majd mindjárt. Mi újság?

 - Semmi különös, kaptam fizetésemelést. Végre!

- Gratulálok! Megérdemled! - szürcsöltem bele a kapucsínóba. Isteni volt.

- Veled mizu? Rég jártál erre. Már azt hittük vissza sem jössz!

- Dolgoztam? - mondtam kicsit kétkedve magamban. Azt munkának lehet nevezni, hogy próbálok egy fellépésre? Ha színész lennék, az lenne, de egy tehetségkutató munkának számít?

- Igen? - kérdezte kicsit gúnyosan, majd közelebb hajolt és huncut vigyorral az arcán folytatta - Tudunk ám a Rising Starról, rock sztár!

- Halkabban te! - csitítottam. Ő meg csak kinevetett. Na, kösz szépen.

- Nyugi, csak mindenkinek eldicsekedtünk veled, ahogy valószínűleg a szüleid is otthon, hogy aki csak tud, szavazzon rád. Mért nem akarod, hogy megtudják, elvégre az csak jó, ha többen szavaznak! Vagy nem? Erre is van egy szuper vagány életfilozófiád? Vagy versed? Vagy idézeted?

 - Félénk vagyok, ennyi. Nem szeretem a felhajtást. Még jóformán el sem hiszem, hogy fellépek! Azt sem hiszem el, hogy már lement az első két adás! És 19-en bejutottak! Hallod még tizenöten fellépünk! Nem leszek benne abban az ötben! Vagy párbaj lesz! És ott kiejtetnek!

- Asszony, csitu’ van! - szólt rám - Higgadtság! Peace and Love! Bejutsz, továbbmész, nyersz! Emlékszel mit mondtál nekem? Ha bejutsz a top10-be...

 - Leénekelem Kerót a székből. - fejeztem be. Pontosan emlékszem minden mondatomra. Főleg ezekre az önbizalom ébresztő mondataimra, mint a "Leénekelem Kerót a székből" vagy a "Akkor legyen majd nagy a szátok, mikor teltházas koncertet adok a PECSA-ban!". És most itt a lehetőség, én meg be vagyok tojva, mint állat. Megcsörrent a telefonom, Petra hívott. Felvettem a telefont, félve emeltem a fülemhez, és beleszóltam:

- Haló?

- HALÓ a NAGYANYÁD TÉRDEKALÁCSA!!HOL VAGY??? INDULNI KELL a STÚDIÓBA, ÉS MÉG FEL SEM VAGY KÉSZÜLVE!!!Gyere haza most!!!

- Oké, megyek! - letettem az ötszázast Katinak, és rohantam vissza a lakásba. Még ki sem léptem a liftből, Petra már ott várt, és a számba nyomott egy tükörtojást. Majd átrángatott a lakáson, belökött a fürdőbe, és közölte velem, hogy tíz percem van zuhanyozni, fogat mosni, felöltözni, sminkelni és kezdeni valamit a hajammal. Szerintem, ha sikerül, akkor világrekord lesz. Vagy legalább is egyéni. Már csak azért, mert a sminkelés elég bénán megy. De végül még a hajamat is sikerült elfogadható állapotba hoznom. Magamhoz képest még jól is néztem ki.

Eltüntettem a sötét karikáimat, majd a szememet kiemeltem egy kis tussal, a szemhéjamat füstös lilára festettem, és ezt megkoronáztam egy lilás szájfénnyel. Petra bekopogott, hogy letelt a tíz perc, majd abban a pillanatban be is nyitott. Elakadt a szava. Nagyjából úgy néztem ki, mint Oosaki Nana. Piros koktélruha, aminek pörgős az alja, fekete harisnya, és az első bőrdzsekim, az első fizetésemből. Az is rég volt már. Még amikor kölyök voltam, tizenhat éves, nyughatatlan srác, valami feketebárány koncerten voltam, mert egy barátom elcibált. – Énekeltem A jelet.

 Ezt a dalt választottam az első hivatalos megjelenésemhez. Imádom, de Petra koreográfiájával kicsit nehezen bólogatok. Mert ugye most gitár nélkül kell kiállnom, a mozgásom pedig olyan, mint egy csípőficamos lajháré, és akkor még ez enyhe kifejezés. De jó nekem, hogy van Petra. Elintézi a próbákat, betanítja a koreográfiát, engedi (vagy inkább ragaszkodik hozzá), hogy nála lakjam, csinál reggelit, és a körmömre néz. Meg fuvaroz engem. Persze csak ha éppen nincs órája, tanulni is csak hétvégén, meg esténként, ha Tomi hagyja neki.

 - Hallod, mért nem tudtál így jönni a karácsonyi bulira? Akkor tuti nem így alakultak volna a dolgok!

 - Muszáj volt felhozni?

 - Igen, muszáj volt. Na, induljunk, mert még készülnöm kell a zéhámra is!